Üdvözlöm a kedves olvasókat, Bors Csaba vagyok.

Ecsetem mázol, akrilba hatol.
Vonalat rajzol kavicson a toll.
Gyermeki lelkem, ha szárnyat ereszt,
Fára, papírra, kavicsra fest.

A legtöbben kavicsképeimről ismernek, de szoktam még fára vagy papírra is festeni, rajzolni. A kavicsokon keverem a technikákat: használok festéket és akril filctollat, kiegészítve néha tűfilccel is.

Ami a témákat és stílust illeti, még keresem az utamat. Nem célom a hiperrealista ábrázolás. Egyrészt, mert nem is vagyok rá képes, másrészt arra ott van a nyomtató. Képeim inkább hasonlítanak illusztrációkhoz vagy régi rajzfilmekhez.

A kavicsok fotózásában még kihívásokkal küszködök. Időnként belelóg a képbe egy asztalsarok, egy konnektor vagy ruhaszárító… de nem baj, ettől lesz olyan „emberközeli”.

Leginkább  magam örömére vagy pedig ajándékba készítem a köveket, de szívesen fogadok felkéréseket is. Jó érzés, amikor valakinek sikerül teljesíteni az elképzeléseit és még jobb, amikor azt mondja „nahát, nem is számítottam rá, hogy ilyen jó lesz!”

Hogy miért pont kavicsra? Nem mondanám, hogy nehezebb lenne kőre festeni, mint vászonra. Mindezt azért sem, mert soha egyetlen vászonképet sem készítettem még. Van otthon vászon, de még a fiók alján pihen. És ha valaki megkeres azzal, hogy fessek neki valamit, akkor szinte bizonyos, hogy a kavicsot választja. Az valahogy különlegesebb.

A kavics az olyan valami, ami elkísér, velünk van. Kis totyogóként is már felszedjük, nézegetjük, ismerkedünk vele. Később (ovis, iskolás korunkban) már kis gyűjteményünk is lesz. Meg-megállunk, nézegetjük hol van valami szép, valami színes, valami különleges formájú. Eltesszük emlékbe és később jó nézegetni. Eltelik pár év és már párunkkal együtt sétálgatunk a tóparton és még akkor is észrevesszük, ha van valami jópofa, valami szép, valami egyedi. Vagy vagánykodunk, hogy milyen sokat tudunk vele kacsázni. Megint csak később talán az is eszünkbe jut, hogy fessünk rá valamit gyerekeinkkel. Elmélyülten pingálják az apró kezek és boldogan nézik a végeredményt, ami apró, színes és vidám. Aztán kérik: apa rajzolj nekünk valamit rá! És apa rajzol. Rájön, hogy a kavics mitől különleges: bármit is rajzolunk, festünk rá, az jó lesz. A legegyszerűbb kis ákombákom is jól mutat egy kavicson. Életre kel az élettelen. Vidámságot hoz. Ugyanaz a rajz papíron, vásznon, fatáblán nem éri el ugyanazt a hatást. De a kavics az egészen más. Egy kavics az aranyos, az jópofa, sőt: néha még gyógyító is. Gyerekként is imádtam és most szinte rabja lettem e különleges vászonnak. Bárhol sétálok, nézek szerte széjjel, hogy ú, de jó lenne ezt, meg azt megfesteni. Látom egyik háznál ássák a csatornát és a földön megpillantok egy formás darabot, majd bekiálltok a munkásoknak: Azt a kavicsot szeretném elkérni! Ők meg néznek csodálkozva, ki ez a felnőtt bőrbe bújt gyerek…de odaadják, vigyed csak. Fiam is nagyon szereti a festett kavicsot. Mikor ő pingál, akkor gondolom magamban: fess csak, te fess fiatalember.