Ez nem kavics, de most emiatt az egy bejegyzés miatt nem fogok egy új honlapot létrehozni. Ne kövezzetek meg, hogy ez nem kő nektek mert ez nem kavics. Ez most más lesz.
Néhány évvel ezelőtt nagy hatással volt rám Lovas Ferenc írása: A bot címmel.
A túrabot, vándorbot vagy sétabot hallatán sok embernek talán az jut eszébe, hogy ez is csak egy fölösleges valami, amiről a férfiak, ha nem tudnak, akkor eszükbe se jut, hogy legyen nekik. Ám a férfiak olyanok, hogy amint látnak, hallanak valamiről, eszeveszett keresgélésbe kezdenek, hogy nekik is legyen. Sőt, még gyűjtőkké is válnak, csoportokba lépnek, bőrzékre járnak, könyveket vesznek a témában, csereberélnek, stb. Pedig egészen tegnapig vidáman megvoltak nélküle. Lehet ez akár bicska, bumeráng, pecacucc, makettrepülő, csúzli… vagy akár: bot.
És nem csak hogy kell nekik, de meg is magyarázzák az új hóbortjuk nélkülözhetetlenségét.
Na valahogy pontosan így voltam én a túrabottal, Feri cikkének olvasása után: kell egy bot!
Ha lenne egy bolt, aminek az lenne a neve: „Kacatok, amikre nincs szükséged”, tuti benéznék oda. És valószínűleg botok is lennének benne.
Hogy ez a jelenség jó vagy nem jó….nézőpont kérdése. Leginkább az oldalbordánk az, akinek valami elfogadható magyarázattal kell szolgálnunk. A lényeg csupán az, hogy bármiért és lelkesedünk, az soha ne menjen a családdal töltött minőségi idő rovására.
A bot mindig velünk volt
Botja mindenkinek volt hosszabb-rövidebb időre, aki valaha is kimozdult a természetbe. Egy fiú gyerek, ha talál egy formás fadarabot, akkor biztosan érez valami kényszert arra, hogy felkapja és magával vigye túrabotként vagy kardként, nuncsakuként, nyílvesszőnek, dárdának és még ki tudja minek…
Felnőttként már tudatosabban választunk faanyagot, méretet, formát, stb. Kis hazánkban sokan vannak, akik mesterien tudnak faragni. Székelyföldön meg pláne.
És most mért kell megint?
Ami engem motivált most a bottal kapcsolatban, az a tény, hogy egy jó bot egyenlő egy jó társsal. Mi férfiak szeretünk ragaszkodni tárgyakhoz. Márpedig egy olyan bothoz nagyon lehet ragaszkodni, ami sok úton elkísér. Az első túra alkalmával pedig rájöttem, hogy gyakorlati haszna is van. Egyrészt kifejezetten jó érzés, hogy van a kezemben valami. Hogy miért, azt nem tudnám megindokolni, csak egyszerűen jó. És ez nem valami kis pilincka nordic walkingos műbot, hanem rendes, erős, férfias bot.
Emelkedőn, lejtőn is hasznos, mert van mibe kapaszkodni. Félretolhatom vele az elém lógó faágakat (pláne ha tüskés), vagy a pókhálót. Kipiszkálhatom vele a véletlenül vízbe pottyant nejlonzacskót. Megmutatom az irányt melyik út megyen itt Budára. Ha hegyes a vége, akkor fölbe szúrva ráakaszthatom kalapom, kabátom, ha melegszik az idő. És még hosszasan lehetne sorolni, nem beszélve arról, hogy akár önvédelmi célból is igénybe lehet venni, ha a helyzet úgy adódik.
Száz csónak is egy a vége: kell egy bot. Mindenkinek, aki szeret kimozdulni.
Elkezdtem nézelődni a neten, mivel úgy gondoltam, én nem vagyok képes rá, hogy egyedi botot készítsek, mint Feri. Találtam is egy jónak tűnőt, nem is túl drága. Elküldtem a linket Ferinek, ő pedig csodálkozva kérdezett vissza, hogy miért vennék én boltból botot? Én, aki kavicsokat festek, hogyhogy nem magamnak készítem el?
Ebben részben igaza volt. Sokkal nagyobb élmény, ha magam készítem. De még az is, ha valaki más készíti el. Az is személyesebb, mint boltból venni a sorozatgyártottat. Én viszont nem akartam várni. Ha valamit szeretnék, akkor azt azonnal szeretném. Órákat töltöttem el keresgéléssel és arra jutottam, hogy nekem túrabot és sétabot is kell. Nézelődtem, de egyik sem volt olyan, ami igazán rám jellemző: volt díszesen faragott vagy kutyafejes vagy kobra formájú vagy strasszos-díszes és még millió féle….De egyik sem én vagyok. Azt se tudtam igazán, hogy mi az, ami rám jellemző. Feri egy gombát faragott a bot végére. Nekem talán egy hal lenne a megfelelő, mert imádok horgászni? Meglehet.
A boltos keresgélés mellett a természetben is nézelődtem, hátha mégis találok egy jó darabot. Mert, ha magam készítem, akkor az is ad egy plusz élményt, ha tudom, hogy hol találtam a botot. Sőt, az lenne a legjobb, ha valami nekem igazán kedves helyről tudnám beszerezni: Pl. Délegyháza. Rögtön el akartam oda autózni, hogy keresgéljek. Kétfajta bot jöhetett szóba: mogyoró és som. Állítólag ez a kettő a legjobb. Nem tudom, hogy hol találnék ilyet. Nem rémlik, hogy kedvenc helyemen láttam volna.
Szereztem botot
Eltelt néhány hét eseménytelenül és eredménytelenül, míg egy alkalommal véletlen belebotlottam a szerencsébe. Szüleim kertjében voltam, mikor apu azt mondta: „úgy átlógott a szomszéd mogyorófája, hogy le kell vágnom pár ágat”.
Micsoda? Mogyoró? Vihetek 1-2 ágat? – csillant fel a szemem gyermeki lelkesedéssel.
Így történt, hogy választottam 3 jó darabot, amiből már elkezdhetek valamit.
A három közül az egyiket két túrára is magammal vittem. Tényleg hasznos volt. Pl, amikor egy patakon kellett átkelnem, akkor kifejezetten előnyös volt egy harmadik láb. Túra után eldöntöttem, hogy ezzel valamit csinálni kell, ha hosszú távon szeretném használni. Kell egy védőkupak az aljára, meg le is kellene kenni valamivel, hogy védje az időjárás viszontagságaitól és tartós legyen. Na ha valami, hát ehhez biztosan nem értek és még csak olvasni sem szeretek e téma iránt. Valahogy úgy érzem, hogy az a rengeteg kence mind egyforma. Nem tudom eldönteni, melyik mire való, milyen sorrendben kenjem le, mennyit száradjon és hány réteg kell, Ráadásul mindenki másra esküszik. Hát hogy igazodjon ki így az ember?
Túrabot vagy sétabot?
Ha valaki már kezd azon morfondírozni, hogy neki is kell egy bot, akkor ez a kérdés, amit szerintem rögtön tisztázni kell. A kettő nem ugyanaz. A túrabotot, bármilyen meglepő, túrázáshoz használjuk. Miközben fogod, az alkarod kb. 90 fokos szögben van a felkaroddal. Így kapaszkodsz bele. Ebből adódóan a hossza kb. 110-150cm között között van, magasságtól függően. Persze nem csak hegyen-völgyön át viheted magunkkal. Egy városi, óvárosi sétához is jól használható, pláne, ha igényesen van kialakítva. Akkor olyan uras kinézete van. Ne gondolja senki, hogy „ez a fickó fölszedett valami szart az árokból”. Nézzen úgy ki az a bot, mint egy vándor hű társa.
A sétabot jobban passzol vízszintes talajhoz. A sétabot, vagy sétapálca régebben úgy hozzátartozott egy úriember öltözékéhez, mint akár a kalap. Ma már nem igazán találkozni vele, legalábbis itt nálunk. De senki sem fog megszólni érte, ha mégis viszed magaddal. A sétapálca akkor kényelmes, ha a karod csak nagyon enyhén kell behajlítani. Ebből kiindulva a hossza általában 80-100cm között van. Ez nem kapaszkodóként, hanem támaszként szolgál. Enyhén emelkedős, lejtős úton is használható, de van egy határ, aminél már célszerűbb inkább a túrabot. Sétapálcája volt pl. Dagobertnek vagy a Jurassic Park első részében az öregnek, vagy Willi Fog-nak a 80 nap alatt a Föld körül című kiváló trilógiának.
A túrabot nálunk sokkal népszerűbb. Ha a Pilisben járunk, gyakran látni másoknál. Ám, a hegyről leérve, ha benézünk Szentendrére, akkor gyanítom, hogy szinte senkinél se lesz sétapálca. Pedig oda nagyon is jól illik, pláne a macskaköves úton a botlásveszélyt is kicsit kiküszöböli.
Mit kezdjek a talált botokkal?
Visszatérve kicsit az én történetemre: A három bot tehát megvan alapanyagnak, de még mindig nincs ötletem, hogy hogyan csináljak ebből valami jót. Az lenne az igazi, ha az egyiknek a hosszát meg tudnám toldani egy kicsit. Szereztem egy kb. 30 centis görbe botdarabot. Ezzel ha az egyik botot össze tudnám dugni, akkor egy nagyon mutatós túrabotot kapnék.
Felhívtam egy asztalos ismerőst. Egye-fene: nem szégyen a segítségkérés. Így is nagy élmény lesz: tudom, honnan van a bot, tehát nem bolti és kézi munkával fogja elnyerni végső külsejét.
A történethez még hozzátartozik, hogy először továbbirányított egy ismerőséhez, aki túrabotokat (is) készít. Felhívtam, azt mondta jó helyen érdeklődök, de kb. 2 évet kellene várjak, akkor tud hozzákezdeni. Na itt leesett az állam….még a kardiológiára is előbb kap időpontot az ember. Nem éltem hát a lehetőséggel, de végül elvállalta az, akihez első körben fordultam segítségért. Hogy végül milyen lett és hogyan jutottam el a végeredményig, az majd egy másik történet lesz.
Ír szerelem: Shillelagh
Mialatt vártam erre a mogyoróbotra, szembejött velem egy bejegyzés a facén. Egy ír fickó osztotta meg a bejegyzését. Paddy Rathmore. Kökényből készített séta és túrabotokat. Mikor megláttam, egyből beleszerettem. Mármint a botokba, nem Paddy bácsiba. A botok színe, formája pontosan olyan, amilyet el tudnék képzelni magamnak. Nincs rajta semmi flanc, semmi csicsa, de mégis látszik rajta, hogy van benne munkaóra rendesen. A fa erezetének szépsége jól látszik és le van kenve valamivel, amitől fényes és szép színe van.
Amiket Paddy és még sok más ír készít az az Irish walking stick vagy más néven Shillelagh (siléli vagy valami hasonló kiejtése van).
Ez a bot az ír kultúra, hagyomány és történelem része. Kökénybokor ágából készül, ami Írországban nagyon gyakori.
Ezen kívül még a mogyoró is előfordul, mint nálunk. De láttam már bükk, galagonya és vörösfenyő botokat is. Egyesek szeretik kombinálni, pl a bot kökény, de a feje (ahol fogjuk séta közben) az tölgy, bükk vagy valami más. Igazából csak a fantázia szab határt.
Nem tudom, ki látta a Marslakó a mostohám című filmet, de az ír shillelagh szinte pont úgy néz ki, mint a filmben a „szem”. A bot végén van egy bumszli. Gömb alakú többnyire, hogy jól kézre álljon.
De előfordul, golfütő forma, T betű vagy L betű alak is.
Az ágat nem csak úgy levágják, hanem vágnak egy részt abból a vastagabb ágból is ahonnan kinő. Az lesz a bot feje, amit aztán megfaragnak a kívánt formára és lekenik, hogy szép legyen. Ez így leírva kicsit hülyén hangzik, de a fotót nézve már egyértelmű.
A shillelagh nem csak sétapálcaként, hanem önvédelmi eszközként is használatos. Azt olvastam, hogy régen ezekkel a botokkal védekeztek a megszállók ellen. Vagy pedig a vitás kérdéseket rendezték el vele. Mivel ez a bot elég kemény, ezért aki ügyesen tudja forgatni, az nagyot oda tud pancsolni vele. Írországban az évek során külön harcmodor fejlődött ki, ez a bataireacht, röviden bata. Magyarul botvívásnak lehetne fordítani.
Homályos egy kicsit a történet, de Paddy elmondása szerint, eredetileg a botok, amikkel védekeztek, rövidebbek voltak: 50-60cm átlagosan. Ma cudgel-nek hívják az ilyet, ami magyarul bunkósbotot jelent.
Az angolok betiltották ezek tartását az Ír szigeten, mire az írek hosszabb botokat kezdtek készíteni és azt mondták: „ez nem bunkósbot, csak sétapálca”. Sétapálca használatát pedig nem tiltja semmi.
Külön irodalma is van a shillelagh-nek, amit el is kezdtem olvasgatni. Cikkem majd folyamatosan frissülni fog, amint valami újabb érdekességet tudok meg róla.
Mindenképp szerettem volna magamnak egy ilyen gumós végű botot. Először túrabotot. Ám az íreknél gyakoribb a sétabotként való használat, így nagyon kevés volt az olyan, amelyik megfelelő hosszú volt. Vagy ha volt is, akkor a formája nem tetszett. Paddy küldött nekem néhány képet és végül egy olyat választottam, ami két részes. Kökény a bot, tölgy a feje. Őszintén szólva, nem ilyenre gondoltam első körben, de olyan sokat keresgéltem, hogy már nem akartam várni. Ezért kiválasztottam azt, amelyik legjobban tetszett a kínálatból. Itthon a fejére még ráragasztottam egy lóhere matricát, mert szerettem volna valamivel jelezni hogy az honnan van. Valami olyat rátenni, ami emlékeztet Írországra.
Van hát egy kézzel készített túrabotom egy olyan helyről, ahová régóta szeretnék már eljutni. Írország mindig is vonzott. Nagyon szeretem a zenéjüket, érdekel a kultúrájuk, történelmük és lenyűgöznek gyönyörű tájaik. Ezért is vágytam én annyira arra, hogy legyen ilyen botom. Egy darabot magammal vihetek Írországból túráim során.
Legyen egy saját saját
Itt azonban még nem ért véget a történet. Én is akartam egyet készíteni. Vettem a bátorságot és kérdezősködtem: ki tudna küldeni Írországból egy nyers faágat abból a célból, hogy készítsek saját magamnak egy kökénybotot?
Néhány sikertelen megbeszélés után az egyik úriembernél szerencsével jártam. Több nyers darab közül választhattam magamnak egyet, kettőt, vagy amennyit szeretnék. Ez az úr Patrick Foran. Az általa készített botok és egyebek itt láthatók: https://www.etsy.com/shop/irishmidlandcrafts/
Egy bot elég lesz. A sok lehetőségből találtam egyet, amiből olyat fabrikálhatok, amilyen nekem való. Ráadásul különleges is, mert ez nem egy ágról levágott darab, hanem a földből gyökerestül kihúzott. A gyökérből lehet kialakítani a fejet, ezért is hívják az ilyet rootball head-nek.
Amellett, hogy az úr nagyon segítőkész volt és csak egy kis jelképes összeget kért a botért, olyat küldött nekem, ami már azonnal faragható. Akár túrabotot, akár sétapálcát készít az ember annak az a jó, ha télen szedik le a hozzávalót és a szedés után 3-4 évig saját kérgében szárad. Vagyis elteszik egy sarokba és majd 3-4 év után hozzákezdenek. Itthon lehet, hogy 2 év is elég, mivel nálunk kisebb a páratartalom. De mindegy is, a lényeg, hogy nem kell várnom és ez nagyon jó hír. A botkészítők körében ez már ebben a formában is egy értékes darab.
Hamarosan megérkezett a várva várt alapanyag. Valóban kemény a bot. Napokig nézegettem, forgattam és próbáltam kitalálni, mit kezdjek vele, hol vágjam el, milyen formát adjak neki. Eléggé kesze-kusza, de pont ezért fog majd jól kinézni. Látszani fognak az erek és rücskök, mint ahogy pl. a bútorokon.
Sok botkészítő művét megnéztem és a kezdetben egyformának tűnő botok között elkezdtem észrevenni a különbségeket. Van, aki csak kicsit vág le a kéregből a fejrésznél, van aki többet. Van aki szabályosan gömb alakúra formálja, van aki gücsörtösre hagyja. Van akié fénylik, mint a salamon töke, míg másé egészen natúr. Van, aki festi is, van aki nem. És persze mindezen végletek között sok-sok átmenet létezik. Nekem el kellett döntenem, milyen legyen, mielőtt nekiesek.
Egy kevés kérget meg szeretnék hagyni a fejen is. Finomra szeretném csiszolni, hogy minél simább legyen és a végén úgy kenem le, hogy fényes legyen.
Kérdezősködtem a folyamat iránt és lassan kezdett összeállni a kép.
A fejnél fogom kezdeni. Először fűrésszel, aztán reszelővel, végül smirglivel adom meg a formát. Egy faragó kés is hasznos segítség volt, de bevallom kicsit féltem tőle, mert ilyen éles és erős kés még sose volt a kezemben. Ha az egyszer megszalad…
Ezzel faragással, reszeléssel, csiszolással is eltelik jó sok idő és most már kezdem érteni, hogy miért is ilyen drága a végtermék. Azt viszont nem is gondoltam volna, hogy ez mennyire megnyugtató tevékenység. Némi barokkos túlzással azt mondhatnám, hogy egész nap tudnám csinálni.
A csiszolás lassan halad. A külső kéreg viszonylag hamar eltűnik, de az alatt lévő sárgásbarna háncs nagyon makacs. Simának ugyan sima, de nem látszik tőle a fa természetes erezete, ezért jó, hogy ha eltüntetjük. Hosszú percekig, sőt órákig csiszolgattam, mire előbukkant az igazi fa. Sima és nagyon kemény. Előre látom, hogy nagyon szép lesz. Egyes részekhez nehezen férek hozzá vagy semennyire sem. Van 1-2 vágás is, amit folyékony fával próbálok eltüntetni. Mások epoxival töltik ki és a végeredmény nagyon szép tud lenni.
Kicsit bánom már, hogy ilyen gyökérfejűt választottam, mert ezt sokkal tovább tart megmunkálni. De annál egyedibb lesz.
Ez után a bottestet is lecsiszolom. Nem annyira, hogy lejöjjön a kéreg, csak annyira, hogy sima legyen.
Jöhet a kence. Még mielőtt erre kitérnék, hangsúlyoznám, hogy nincs kőbe vésett szabály. Ahogy az LGT is megénekelte: mindenki másképp csinálja. Érdemes kísérletezni, többféle faanyagon kipróbálni, amit nem sajnálunk. Két dolgot biztosan tudok javasolni:
- Egy: ne vásároljunk össze minden lószart.
- Kettő: csipkebokorvessző
- Három: válasszunk ki egy irodalmat vagy egy embert, akiben megbízunk és úgy tűnik, érti a dolgát. Kövessük az ő tanácsait. Mindenkiét úgysem tudjuk megfogadni.
Volt, aki pl. azt javasolta, kenjem be szalonnával. Mármint nem őt, hanem a botot.
Én vettem egy könyvet, de pechemre a lakásfelújítás alatt egy doboz aljába keveredett, ezért annak véleményére hallgattam, aki küldte nekem a fát és akinek a leginkább tetszenek a munkái.
A fa megóvása érdekében valamilyen olajra van szükség, amit magába szív a fa. Ettől hosszú időre ellenálló lesz. Lenolaj vagy dánolaj a legjobb. Hogy hány réteg, arról változó iránymutatásokat hallottam. Valahol 2 és 6 között. 2 minimum, de nem muszáj elmenni 6-ig, ha úgy látjuk, már nem képes többet magába szívni. Kenést ecsettel vagy ronggyal is lehet, de még előtte alaposan át kell törölni tiszta ruhával, mert ha a finom kis faszemcsék rajta maradnak a csiszolás után, akkor ragacsos lesz a bot. Egy réteg vékony kenés után hagyd magára 15 percig, aztán egy ronggyal töröld le a felesleget. Nem kell, hogy tocsogjon az olajban. Ez nem lángos.
Azt is érdemes figyelembe venni, hogy minél több réteget kensz fel, annál sötétebb lesz. Tehát, ha már van a fejedben egy hozzávetőleges dizájn és világosat szeretnél, akkor két réteg után nyugodtan meg lehet állni. Én az első botomon 4 réteget vittem fel.
Amikor először lekentem, csak a fejét, már az után is hatalmas volt a változás. A rengeteg csiszolás után úgy éreztem, hogy kár tovább vesződni. Nem számítottam arra, hogy ez majd nekem is olyan szép lesz, mint amiket láttam. De az lett. Sötétebb is lett és szépen kijöttek a fa vonalai.
Lehet játszani azzal, hogy a külső kéreg alatti háncsból többet-kevesebbet meghagysz. Akár szabályos mintaként, akár véletlenszerűen, mindegy. Az olaj hatására sokkal nagyobb lesz a kontraszt: ott ahol kicsit több háncsot hagytál meg, ott sötétebb lesz, ahol kevesebbet, ott világosabb. A végén nekem már úgy nézett ki, ami a tigrisszem nevű ásványra hasonlít.
Ezután jöhet a festés. Ha szeretnél másfajta színt, mint maga a bot. Festeni lehet akár az egészet vagy csak külön a pálcát. vagy valami mintát is rá lehet festeni, de el is hagyható. Bármilyen fához való festék jó lehet. A festéket elég két rétegben felkenni és szintén hagyni kell száradni. Bármit is csinál az ember, bármivel is keni, mintázza, mindig meg kell várni, míg az előző réteg megszárad. Nem szabad kapkodni, türelmetlennek lenni. Napok, hetek is eltelnek viszonylag eseménytelenül, mire kész lesz. Érdemes többet is csinálni egyszerre, ha nagy az alkotókedv, csak tudd megjegyezni, hol tartasz és melyiknél mikor telik le a 24 óra.
Jöhet a lakkozás. Oldószeres lakkot érdemes használni és nem vízbázisút. Nekem ezt mondták. Csónaklakk, parkettalakk jó lehet. Azt tanácsolták nekem, hogy a lakkot fehér szesszel hígítsam és így nem csúnyán vastag lesz, hanem szép vékony. De így is fényleni fog. A fehér szesz nálunk lakkbenzin néven kapható. Az arányokról nincs tudomásom, így majd érzésre fogok dolgozni. Nagyjából fele-fele.
Még mindenféle kenés előtt egy pirográfiával is lehet játszani, ha valakinek van kézügyessége hozzá. Szimbólumot, feliratot vagy bármilyen rajzot is feltehetünk a bot oldalára vagy a fejére. Bár nem ez a jellemző a hagyományos shillelagh-nál. Én sem szeretném túlzásba vinni, csak valami kisebb mintát rátenni.
Láttam olyat, aki az egészet egyszerre keni le olajjal, de én külön kezeltem a fejet és a testet, hogy a kezem ne legyen olyan és hogy a falnak tudjam támasztani anélkül, hogy a fal olajos lenne.
Legvégül a kupak jön, ami védi a bot alját. A túrabotoknál jó a réz, ami lehet gyűszű forma vagy akár hegyes is. A sétapálcáknál szerencsésebb a gumi, mert a rézkupak csúszna az olyan talajon, ami sima. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a rézkupak hangos.
Még egy jó tanács azok számára, akik kedvet kapnak egy bot készítéséhez: Úgy készítsétek, ahogy a leginkább nektek tetszik. Legyen meg a saját, rátok jellemző stílus.
Lehet ezeket a botokat:
- Faragni
- Festeni
- Egészen natúr állapotban meghagyni
- Vinil matricával díszíteni
- Pirográf mintát készíteni
- Botcímerekkel teletűzdelni
- Kaligráf feliratot tenni rá
- Külön fejet rátenni más anyagból
- Ezek kombinációja és még sok más, amit nem említettem.
Én az írektől lestem el a technikát. Hasonlóan formázom, csiszolom, viszont ők nem vagy csak ritkán tesznek rá feliratot, képet vagy ilyesmi. Én viszont úgy éreztem, az én saját célomra kell, hogy legyen rajta valami kis plusz. De csak szolidan. Egy kép, felirat vagy matrica bőven elég. Így megmarad azért a természetessége, de lesz rajta valami rám jellemző.
Egy kis kitérő
Óva intek mindenkit attól, hogy egy kis fűrésszel nekiinduljon az erdőnek és fákat nyirbáljon. Még akkor sem, ha ezt télen teszi.
Aki szeretne egy botot, annak mindenképp érdemes egy kis időt rászánnia, hogy utánanézzen: honnan és mit szabad felszedni, levágni. És ha kell, akkor engedélyt kérni.
Természetvédelmi területen még az elhullott ágakat sem szabad felszedni. Eszünkbe se jusson onnan bármit elvinni.
Az a legtisztább és legszabályosabb mód, ha felderítjük az adott terület tulajdonosát és engedélyt kérünk. Felderítést nem úgy értem, hogy vicceket mesélünk neki… El tudom képzelni azt is, hogy téli időszakban, állami erdőkben könnyen adnak engedélyt alkalmi gallygyűjésre, pl. tüzelőnek.
De ha te, kedves olvasó úgy döntesz, hogy magasról teszel a paragrafusokra és az útszéli bozótosból fűrészelgetsz, szíved joga. De ne mondd, hogy nem szóltam róla, hogy ezért fülön csíphetnek és nem csak egy ejnye-bejnye lesz a következménye.
Azért is érdemes bíbelődni kicsit a botkészítéssel, mert ha olyan bottal túrázol, sétálsz, ami kicsit meg lett szépítve, át lett alakítva, akkor tuti nem mondhatják, hogy most szedted fel vagy vágtad le. De őszintén megmondom: ezeddig ez soha eszembe nem jutott volna, hogy gond lehet. De most már biztos, ami biztos.
A kész bot
Visszatérek most az én első kísérletemhez. Alig tudtam kivárni a 24 órákat, aminek két kenés között el kellett telnie. Kifejezetten rossz volt, hogy úgy éreztem, már kész a bot, de 1-1 pár perces kenés miatt még napok telnek el. Ehhez is legalább olyan türelem kell, mint az órákig tartó csiszolásnak, amivel nem lehet igazán látványosan haladni.
A kenés után már csak az marad hátra, hogy valami védőkupakot tegyek a végére. Ez nem olyan bonyolult, csak az alját kell egy kicsit méretre faragni és valami erős ragasztóval rögzíteni. Legtöbben a két komponensű epoxit ajánlják hozzá.
És íme a bot:
A manó készítője: https://kandmmanom.hu/ Érdemes körülnézni az oldalon.