Lehet, hogy a közeljövőben egy új menüpont lesz e témának, mert jobban foglalkoztat, mint a kavicsfestés. Elkészült két bot: egy túrabot és egy sétabot. A kettőt egymás mellé állítva jól látható lenne a különbség, ha lefotóztam volna, de nem. Így az olvasó képzeletére bízom, hogy képzeletben egymás mellé tegyen egy 130cm és egy 87cm hosszú botot. A hasonlóság annyi köztük, hogy mindkettő ír kökény. Patrick Foran nevű úriember küldte nekem, aki a Smaragd-sziget közepén egy kastély mellöl ásta ki az alapanyagot. Némileg furcsáltam dolgot, hogy ott gyakorlatilag bárki bármikor nekiállhat egy ásóval vagy egy fűrésszel ágakat szedni magának, míg nálunk még a házam előtti fához vagy az út menti senki földjéhez tartozó bozóthoz sem szabad hozzányúlni. Patrick azt mondta, hogy náluk a kökényből annyi van, mint a rosseb és a föld alatt hosszú gyökérhálózat húzódik. Ha pár bokrot ki is szed, rövid időn belül új nő a helyére.
Egy dolgot tartanak tiszteletben, az un. fészekrakó vagy keltető időszakot tavasztól őszig, hogy a madarak és fiókáik nyugalmát ne zavarják. Dícséretes szokás.
Izgatottan vártam hogy megérkezzen az alapanyag. A portás nevetve lobogtatta feje feltt a hosszú, bcsomagolt husángot: „hát ez meg már megint mi a fene?”. Én meg csak mosolygok és mondom neki, hogy ebből ismét valami okosság lesz.
Így néztek ki a kezdetekkor:
A kisebbik úgy nézett ki, mint valami vadnyugati hosszú csövű párbajpisztoly. Mfár szinte használható állapotban is volt, de azért egy kis csiszolás, kenegetés kellett neki. Azon kívül valami szolid dizájnon is gondolkodtam.
Ahogy nézegettem mások műveit, megtetszett az a megoldás, hogy a fej alatt van egy kb. fél centis csík. Többnyire fekete vagy sötétbarna.
Én kettő ilyen díszítést is készültem rátenni: egyet a fej alá, egy másikat meg kb. 20-25 centivel lejjebb. A kettő közé valamilyen feliratot szerettem volna. Keresgéltem a jó idézetet, de valahogy egyik sem volt kedvemre való. Aztán egyik nap arról ment a társalgás egy botkészítő csoportban, hogy hogyan kezdjünk hozzá a bot formálásának. Az egyik tag azt írta: let the stick lead the way. Vagyis, hagyd a botnak, hogy mutassa az utat. A faragás közben az ember választ kap kérdéseire. Ez úgy megtetszett, hogy ez került rá végül a botra.
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem magyar szöveget írok rá, pl. egy klasszikus bölcselet Nyomasek Bobótól: „galambászok dacára megnőtt a dúc ára”.
Nos azért nem, mert a botok iránt nagyobb az érdeklődés külföldön. De ígérem, lesz egyszer magyar bot is.
Abban nem voltam biztos, hogy a kéregre rá tudok írni. Nem akartam teljesen lecsiszolni sem, mert a kéregnek gyönyörű színe van az olajozás és lakkozás után.
Sokan szeretik feketére festve. Egy fekete alapra pedig jól lehet írni, így a felső csíkig befestettem. Ezzel a megoldással maradt a kéreg természetes színéből is a markolaton és az írás is kivitelezhető lett.
Egy barátomtól vettem jutányos áron egy botforgatót, amit ő horgászbotok felújításához használt. Ez lassan forgatja a botot, ezáltal a lakk, festék vagy az olaj egyenletesen terül el és szárad meg. Nem lesznek cseppek és nem lesz valahol túl sok vagy kevés. Ezúton is köszönöm.
A forgatón kívül semmi különleges szerszámot nem használtam, csak egy bicskát, reszelőt, fűrészt és csiszolópapírt. Ugyanígy a másik botnál is, aminek elkészítése jóval hosszabb időt vett igénybe, de megérte. Innen a lassú tűz elnevezés is. Utal a készítés hosszúságára és egyben a rajta lévő képre is. Régóta szerettem volna ugyanis egy esti, naplementés, tóparti sátras, kenus, tábortüzes képet festeni a botra. Szerintem nagyon hangulatos és autentikus egy túrahelyszín festése egy túrabotra. A kép színei pedig remekül passzolnak a bot színeihez. Majd kicsit lejjebb a kedves olvasó is eldöntheti.
A készítés folyamata ez volt:
A gyökérgumóból levágtam a felesleges részeket, majd elkezdtem reszelővel, bicskávval lassan valami formát adni neki. Nem tudtam milyen forma lesz, de ahogy feljebb is írtam, hagytam a botnak, hogy vezessen. Annyi bizonyos volt, hogy nem akartam vágásokat, lyukakat, mélyedéseket a fejre. Azt szerettem volna, hogy minél simább és gömbölyűbb legyen úgy, hogy imitt-amott néhány vékony kis háncsréteget meghagyok a kéregből, mert nagyon jó színe lesz.
Sokan azt gondolhatják, hogy a botkészítést egy jól felszerelt műhelyben teszem, ahol órákig bíbelődök és körülöttem minden csupa fűrészpor; a falon lógnak a különböző fogók, kések. Előttem nagy masszív satupad, a földön vödrök és vedrek, én pedig morgok, hogy „csessze meg az előbb még a kezemben volt a reszelő, most meg hova a francba lett?” Nos ebből csak a legutóbbi igaz. Műhely még nincs egyelőre, de sosem lehet tudni. Addig is, ha hó idő van, akkor a kertben farigcsálom egy lépcsőn ülve, miközben néha felém repül egy tollaslabda vagy fülembe szuszog a kutya.
Esténként, mikor már nyugi van, leülök az ágy végébe, indítok egy filmet, ölembe veszem a botot, kezembe a smirglit és nekilátok: „vutyu-vutyu, viss-viss, vutyu-vutyu, viss-viss”. Közben nem feledkezem meg a megfelelő hidratálásról sem.
Volt olyan, hogy egy nap otthon maradtam, mert elkaptam valami nyavaját. A család ment dolgára: munkaheyre, iskolába. Én meg miután kicsit már jobban lettem, felöltöztem harci díszbe: pecás póló, mackónadrág és papucs. Elkiálltottam magam: „Geronimo! Enyém a kéró!”
Pattog-pattog röpköd a forgács,
Szállnak szanaszét a sok kicsi morzsák.
Már majdnem készen volt, szép sima is volt, de mégsem volt az igazi. Oldalról még egész jó volt, de szemből úgy nézett ki a feje, mint egy csodálkozó strucc. Tudtam, hogy valahogy módosítok még rajta, de még nem tudtam hogyan, ezért a festéssel folytattam tovább.
Egészen eddig a pontig is már pár hét eltelt, így az az érzésem volt, mint amikor egy túra során megyek felfelé a kilátóhoz, félúton vagyok és nem látom már a kiindulópontot, de még a végállomás is rútul messze van.
A festés előtt bekentem a fát lenolajjal és hagytam két hétig száradni. Jött az alapozás sötétkékkel. Ez is száradt pár napot. Utána a háttér. A kék színeinek sötétítése, világosítása, a sárga és narancs elemek festése a naplementéhez. A talaj megfestése barna és zöld árnyalatokkal. Aztán jött a neheze: a sátor, a kenu és a táska. Ilyen kicsi és íves felületen igazi kihívás volt a szemnek és kéznek egyaránt. Javítani sem lehetett rögtön, mert minden nagyon lassan száradt. De hát a botkészítés a türelemről is szól. Lehet, hogy egy nap éppen csak egy nagyon kicsit tudok hozzátenni a végcélhoz és megint várni kell 1-2 napot. A lassú tűz…
Elkészült a kép, folytattam a fejnél és igazodva a bot adottságaihoz követtem az ívet, amit a fejforma adott. Egy fonalfűrésszel….Jó ötletnek tűnt, de a csonttá keményedett kökény gyökér olyan ellenfél volt számára, mintha egy pocok akarna szembeszállni az oroszlánnal. Pár nap alatt azért megadta magát az oroszlán. Vagy más szemszögből nézve, ír bot lévén: a kelta tigris.
Jöhet az újabb csiszolás néhány napig. A bot karácsony környékére már olyan sima lett, hogy egy légy is lecsúszott volna róla. Félretettem a sarokba, mert már csak a lakkozás volt hátra. Azzal meg kellett várnom a márciust, mert a lakásban nem csinálhattam, kint pedig túl hideg volt hozzá. Mondanom sem kell, alig bírtam kivárni. Nem valami kellemes érzés, hogy ott van készen a bot és nem fejezhetem be véglegesre. És hozzá kell tegyem, hogy a lakkozás megint legalább egy hétig tartó folyamat, mert sok rétegben kell rákenni és 1-1 kenés között 24 órának el kell telnie. Pedig ennyi munka után legszívesebben csak egyszer kenném le és azt mondanám, hogy jóvanazúgy! De tudom, hogy ez esetben a végeredmény nem lenne elég szép és nem nyújtana kell védelmet pl. az időjárás viszontagságai és az izzadó, markos férfitenyér ellen.
Téli szünet, majd ahogy az anakonda mondja: fojt köv!
Eljött végre a jó idő, mentem a bótba lakkért. Röpke egy óra válogatás után sikerült gyorsan döntenem, hogy melyik legyen. Kiválasztottam azt, amit legelőször is megláttam. Hazavittem, kipakoltam egy kerti asztalra, lekentem az első réteggel és vártam, hogy száradjon. Aztán jött a fekete leves, a hirtelen halál…A korábban használt lakk egy óra alatt megszáradt úgy, hogy meg tudtam fogni a botot. Ez viszont 8-10 óra múlva is úgy ragadt, mintha mézzel kentem volna le.
Vajon több hónapnyi munkát most tettem tönkre? Azt a „mézet” ha elkezdtem leszedni, jön vele a festék is és kezdhetem elölről. És nem is egy botot kentem le, hanem hármat. Ha lúd, legyen kövér…Este bevittem a ragacsos botokat a kazánházba, nehogy éjszaka az udvaron a kutya játéknak nézze. Elaludni alig tudtam, forgolódtam és mindenfelé botokat láttam magam előtt félálomban. Törtem a fejem a megoldáson, végül elengedtem: ha kell, akkor újrakezdem….
Másnap ahogy felkeltem, úgy ahogy voltam pizsamában szaladtam ki a kazánházhoz. A kutya csodálkozott, hogyhogy nem ő most az első és mért nem dajkálom meg úgy, ahogy szoktam. Remegő kézzel nyúlok az egyik bothoz éééééééés….nem ragad! Megszáradt! A másik is! A harmadik is!
Ujjongás következett, majd örömtánc a kutyával. Jóvanazúgy: lassú tűz, lassan száradó lakk….Ezek után már bátran kenegettem addig, amig az apróbb kis lyukakat, réseket is ki nem töltötte és szép sima nem lett. Fél év alatt elkészült hát az bot, amire annyira vágytam, vártam. Élmény kézben tartani. Kezdődhet a következő projekt.
Jöjjenek a képek, elsőként a Lassú Tűz
És most következzen a másik bot, a Hosszú Pisztoly
Kapcsolódó cikkek: